Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?



Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?



Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?



Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?



Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifjú hitvesem,
Minek nevezzelek?



Petőfi Sándor(1823. január 1. - 1849. július 31.)
Erdélyben, egy bálon ismerte meg Szendrey Júliát, az erdődi tiszttartó, Szendrey Ignác leányát. A költőre e találkozás mély benyomást tett. A leány kissé szeszélyesnek mutatkozott, s a vallomására nem adott határozott választ. A szigorú apa nem találta méltó párnak Petőfit az ő művelt Júliájához, így két leánykérés is kudarcba fulladt. A házasságkötés pontosan egy évvel a találkozásuk után valósulhatott meg. A mézesheteket a pár Koltón, a kalandos életű Teleki Sándor grófnak - Petőfi egyetlen arisztokrata barátjának - kastélyában töltötte. E szerelem és házasság lett ihletője Petőfi legszebb szerelmi lírájának.