Küldte: Ujkéry Tímea Dóra       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés: " Az élet túl rövid. Ne halassz és ne várass, mert elkésel. "

Ujkéry Tímea Dóra

Levél

A postás mindig elment az utolsó házig. Ismert mindenkit és ismerte őt is az egész falu. Naponta elvégezte a munkáját és este hazatért kis családjához. Panasz sosem volt rá. A falu boldog közösségként élt, segítették egymást a bajban, örömökben is osztoztak. Csak egy valaki élt magányosan, távol mindenkitől. Egy öreg ember. Senki sem tudott többet róla, csak hogy egyedül lakik egy kis házban, nem jár be a faluba, és nincs egy rokona sem, aki látogatná. Egy valakivel beszélt csak. Minden délután elsétált a falu szélső házáig, várta a postást. Öreg botjára támaszkodva állt a földút szélén és nézte, várta a zörgő biciklivel érkező embert. Naponta ugyanaz a néhány szó hangzott el, már hosszú évek óta. - Fiam, maradt levél? - Nem apó, ma sincs levele.

Az öregember lehajtott fejjel, fáradtan fordult meg és sétált fel a kis dombra,
a házikójához. A postás pedig a falu felé fordult és elkerekezett.

Ezen a napon is ment minden a maga szokásos rendjén. A postás kihordta a leveleket, az emberek beszédbe elegyedtek vele és késő délután elért a szélső házig. Az apóka fáradt volt, szomorú szemét kérőn emelte a postásra, de a válasz megint ugyanaz volt. Ma sincs levél. A postás visszatért a családjához, megvacsorázott, és már éppen aludni tért volna, mikor nyitott táskájára nézett. Valami fehérlett benne. Odament. Az apónak címzett levél volt. Egy sóhajjal és kicsit fájó szívvel bezárta a táskát.
 
- Holnap kézbesítem - gondolta.
- Ha évekig tudott várni, ez az éjszaka már nem számít."

Reggel munkába indult és délre elért a szélső házig. Kicsit dobogó szívvel leste, mikor látja meg az öregembert. De az ne volt ott. "Furcsa. Valaki, aki évekig várakozik, nem hagyna ki egyetlen napot sem. Ha nincs itt, majd és fölviszem hozzá a levelet!" Megindult a domb felé, de föltekerni nem tudott, hát tolta a kerékpárját. Úgy félúton tarthatott, mikor észrevette, hogy néhány ember lézeng a kis ház körül. Sietősre fogta lépteit, fönt a kerítéshez támasztotta a biciklit és bement az udvarba.
- Mi van itt?      - Az apó ma éjszaka meghalt. Reggel találtam rá -
mondta az asszony, aki néha tejet hozott az öregnek.

A postás fájó szívvel fordult vissza, hazatérve nem szólt senkihez, csak leült az ablak elé és nézett kifelé, az útra. Elgondolta milyen érzés lehet éveken át várni valamire, és bántotta, hogy ő volt az akadályozója az apó örömének.
"De talán amit nem tudunk, az nem fáj" - nyugtatta magát.

Egyszer csak meglátott egy férfit, aki az érkező lovaskocsiról szállt le.
Utána egy fiú, olyan húszéves lehetett. Rossz érzése támadt.
Föltépte az apónak címzett levelet és olvasni kezdte.


"Drága Édes Apám!

Lassan harminc éve, hogy elszakított Magától a sors. De végre megtaláltam a címét és az élet is oly kegyes volt hozzám, hogy meglátogathatom Édes Apámat. Szerdán érkezet estefelé, és egy meglepetést is hozok. Az unokáját, aki lassan húsz éves.
Nyugtalanul és nagy örömmel várom a napot, hogy találkozzunk.

Sokszor öleli: fia"


A postás kinézett az ablakon, szeme könnybe lábadt. A férfi és a fiú még mindig az út szélén álltak, ahogy az öreg szokott. Néztek a semmibe és vártak.
A postás felállt, és kiment hozzájuk.


Édesapám emlékére

Küldte: Pej Erika       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés: "Az én versem "

Pej Erika

Alszik a város

Alszik a város, összebújva szerelmesen,
Csak nekem nincs, senki,
Ki melegítene szívesen.
Alszik a város, szusszannak a házak,
Lassan röppenek tovább,
Az elsóhajtott vágyak.
Alszik a város, csak én virrasztok,
Mert hiába minden,
Aludni nem tudok.
Lassan reggel lesz, hajnalt hasít az ég,
Kelnem kell lassan, bár
Most aludni tudnék.
Ébredezik a város, én is felkelek,
De míg más boldogan,
Én szomorkodva lépkedek.
Süt a nap, tavaszodik lassan.
Csak az én szívem
Marad magányosan.
Elveszett a remény, elveszett minden,
Nincs már semmim,
Mindenem elveszítettem...

Küldte: Bíró Krisztina       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés: " 16 éves vagyok. Íme a költeményem. "

Bíró Krisztina

Néha...

Néha, néha úgy elmennék
Érc-tárnáiba az életnek,
Arany köveihez az emlékezetnek,
Ezüst palotájába a túlvilágnak.

Néha, néha felsírnék, hogy
Ó...! Elfelejtettem jajgatni,
Amikor nagyon fájt. Utána kajtatni
Is elfedtem a régi szép időnek

S elfeledtem néha a
Lomha fák erdejét, táruló
Sírjait szélnek, és örök bálványait
Opállal ékesített örömhalálnak.

Elfeledtem, mikor őszön
Könnyeim egy földre peregtek,
Mint megannyi hulló csillag-fergetegek,
S elfeledtem bájos boldogság ékét.

Néha fájt, néha merengtem:
Mennyi tündöklés! Mennyi nóta
Zeng fel ajkaim közül...! Talán még szólna
Egyet a magas ég... Hisz hunyorog reám.

S felhők úsznak végtelen,
Bódító illatával nyárnak,
Mert mindig, körös-körül, őbennük járnak
A drága szenvedélyek régmúlt álmai.

Küldte: Pokorny Ilona       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés:" Én egy 75 éves özvegyasszony vagyok. Kassán élek. Csak 5 éve kezdtem verseket írni a férjem halála napján, eddig verseim tartottak életben... "

Pokorny Ilona

Gabica nővéremhez

Tudom, hogy már nem hallhatod e szavakat,
Melyek hozzád most elhangzanak.
Életedben azt kívántad,
Hogy hozzád egy verset írjak.
Itt az a vers, melyet kértél,
Sajnos, nem készült el, amíg éltél.
Márt csak búcsúvers lett belőle,
Szomorú a szívem tőle.
A szavakat keresgélem,
De fájdalommal tele lelkem.
Nehéz őket megtalálni,
Érzéseknek szavat adni.
A szavak itt mit sem érnek,
A bús gyászban, mind elvesznek.

Itt állunk a sírod partján, körülötted,
Hogy örök búcsút vegyünk tőled.
A szemeink könnyben úsznak,
Mert élve Téged, már nem látnak.
Bár felejtve sosem leszel,
Ki Téged ismert, nem felejt el.
Nyugodjál hát békében,
Hiszen tovább élsz emlékeinkben.


Pokorny Ilona

A vég

Minél tovább,
Annál nehezebb az élet,
De be kell vallanom,
A végtől én is félek.
Az utolsó perc,
Mikor is jön el?
S mily kínokat követel?

Küldte: Szűcs Ilona       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés: " Életünket átfonják a szép és rossz emlékek. Elveszítünk egy kedves személyt, kinek életünket köszönhetjük... Nagy csapás. Édesapám emlékének adózom ezzel a versel. Váratlan halálát nehezen tudtam feldolgozni, de úgy érzem, hogy a vers írása, segített fájdalmamat enyhíteni. "

Szűcs Ilona

Hajnali látogató

Az álom tovalibbent, egy fájó
képsort hagyva maga után,
rég voltál látogatóban
Édesapám.
Hajad ezüstje arcodba
pajkos tincseket varázsolt,
látnom Téged....
nagyon szép álom volt.
Szemed kék bársonyát
az égbolt is irigyelné,
mosolyod melegét
a nap is féltőn nézné.
Csak egy szót szólj!
Mit üzensz nékem?
Miért e látogatás,
mi dolgod vélem?
Örülsz tán?
A találkozónk elmaradt,
mert itt a földön
még sok dolgom akadt.
Szótlan ajkad mosoly koronázta,
álmomat féltőn Apám vigyázta.

Küldte: Bestia       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés:" Amikor nagyon magányosnak érzem magam akkor írok verseket. "

Bestia

Várni örökké

Várni, mindig csak várni
Szeretni, s miatta sokat tenni.
Élni és halni,
S közbe folyton sírni.

A halálra vágyni
Az életet félve élni.
Vágyni rá és szeretni,
Örökkön örökké őt keresni.

Soká tart míg megtanulsz felejteni,
S majd utána valaki mást szeretni.
A seb örökké fog fájni,
Mert a múlt benned fog élni.

A jövőtől félni, a múlttól sírni,
S a jelenben szomorúan élni.
Várni rá még akkor is, ha nem fog újra jönni,
Viszont szívedben az érzés tovább fog nőni.

A fájdalomba bele fogsz halni,
Mert nem tudsz tovább lépni.
Élned kell, s boldognak lenni,
Nem szabad többet rá gondolni.

Érte fogsz meghalni, Mert mást nem tudsz szeretni.
Nem tudsz már senkinek se hinni,
Mert örökkön örökké vele akarsz lenni.

Küldte: Irisz       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés:" Az én versem "

Irisz

Elszakadás variáns

Elképzelt szépségek s remények virága
hervadt bele a megkopott, szürke világba.
Hamis remények az igaz, vagy annak vélt valóságba.
A megtisztult szemüvegen át látszó
átlátszó érzések-
Kérnélek!
De már nem kell magyarázat.
Emlékszavaid így is áramként ráznak,
s ha kezeim fáznak,
majd nem akarom karodba ölteni a karom,
s nem kell félned,
hogy hozzád érnek melleim érzékeid felajzva,
s a robbanó petárda zajba
már nem vész vad csókunk,
hisz egymáshoz nem szólunk.
Magyarázd magadnak, ha hagynak az emlékek.
Már nem kérlek!
De kétségek, s remények még váltják egymást.
S hogy holnap szeretünk-e egy mást,
az kérdés. S ha kérnéd,
lehet,még meginognék.
De holnap jön új nap.
A Lövölde téren majd más vár,
lesz új nyár.
Ha már nem látod szétnyíló köntösöm,
s bőrömön nem vibrál remegő kezed,
száddal nem kergeted vad vágyba, s az ágyba testemet.
S már nem játszik veled a képzelet,
hogy mindezt valósnak képzeled.
Szép lassan eleresztjük egymást.
Tehetünk mást?
S a tükör emléke az emlék tükre lesz már.
Mikor vállad felett átnézve nem azt láttam
amit vártam, s miről írtál.
Csak egy idegen, rideg férfiarc, karc...
Hidegen szúrnak a kék szemek.
Remek, visszarettenek.
De a tüzijáték fénye még átdereng.
Az utolsó szikrák még gyengén pattannak.
A falnak. Aztán fény nélkül homályba halnak.
Elhalkult dobszó és zokszó már nincs.
Látom, arcodba hullik egy tincs,
ettől nem látod könnyem...
Így neked is könnyebb...
Tegnap tavába dobott kődarab
megbabonázott önmagam s önmagad.
100x100 üzenet szépsége
múlt, s lett a holnapok rémképe.
Már nem hiszem: kellek még.
Kezem közül kifolyt homok az emlék,
S neked is az.
Mi vágy és remény volt nemrég,
már látom: rég nem az.
Már nem érzem azt, hogy az igazság nálad.
S ha vádad igaznak érzed, hát vádold magad,
ki nem tudtad mit kellett volna tenned,
s én sem mondtam, hogy tedd meg.
Holnap már elmegyünk egymás mellett,
de a tüzijáték tegnap még kellett.
Ez lesz majd holnap, de ma még csak könnyek.
Nem törlöm le, így könnyebb.

Küldte: Veréb Zoltán       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés:" Nem kívánom senkinek, mit akkor éltem át, mikor ezt a verset írtam! "

Veréb Zoltán

Fáj, hogy itt hagytál

Bármit is tett, ugyanúgy szeretem,
S nem távozik szívemből a szerelem.
A kín marcangolja lelkemet,
Nem hagy békét nekem.
Fáj, hogy nincs itt,
Fáj, hogy más fogja kezeit,
Fáj, hogy más csókolja ajkait,
Fáj, hogy másnak adja csókjait.
Sötét szobában
Fekszem az ágyon
Egyedül a nagyvilágban,
Mélyre süllyedve a bánatban.
Rajta kívül senki sem jár a fejemben,
Őt hallom minden zenében,
Őt látom minden madár képében,
Őt érzem a gyenge szellő ölelésében.
Szívem kettészakad,
Lelkem több részre hasad.
Belehalok a magányba.
Kaszás egyengeti utam tova.

Küldte: Garzó Béla       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés:" Szeretem költészetet, de a művészetek világában bármely ág iránt vonzódom. Fogadják szeretettel első versikémet, bár szomorú hangvételű, de abban az időben életem nagyon magányos, és szüleim válását követő időszakát éltem meg, ez motiválta soraimat. "

Garzó Béla

A sas

Az életnek vihara olyan, akár a sasmadár
Lecsap könyörtelenül, bár a csibe látta már
Hirtelen jött, elragadta és a magasba szállt
Múló pillanat csupán, nem számított senki rá.

Ő vagyunk mi, a kis csibemadár, élő lélek
Máris elborul az ég, s a Napért ima szól az égnek
Vergődnünk óh Istenem, mért kell az életért
Hisz Te adtad nékünk, ajándék volt, s szép remény.

Porszemekből áll a sivatag, miként cseppekből a tenger
Kicsi téglákból a házikó, és millió sejtből az ember
A világmindenség apró része Földünk,
- sokan vagyunk, s mégis egyedül,
Rohanó világunk nem enged együtt lenni
- mert mindenki csak menekül!

Menekülünk az élet vihara elől, a fény a mindenünk
De elér az égi háború, s a létért kell most küzdenünk
A létért, mely már sivár, szomorú és látatlan,
Lecsapott a sasmadár, utolért de váratlan!

Nyújtanám még két kezem, de az erő elhagyott
Felkavart a rút vihar, a sasmadár már fölkapott
Visz fel, fel az égbe, a viharfelhők fölé
A Nap birodalmába, a fény és a béke közé...

Nem küzdök már semmiért, hisz boldogság övez
A csend, a nyugalom jó, a szivárvány szép színes
Elrepült a sasmadár, pedig hálás vagyok néki
Elhozott oda, mit még nem látott, nem érzett senki...

Könnyeimtől ázott párna van a fejem alatt
Ébredésem keserű, hisz ez mind csak álom marad
Kérlek Istenem, végy magadhoz, s töröld le a könnyeket,
Érzem belül, hogy hallasz engem, vígasztalod lelkemet.

Gondolatom elmereng, mélybe húz a bizalom
A szeretet mely nagyon kell, nem az ázott sírhalom.
Földre száll a béke-angyal...,ugye ez nem álom már?
S így nem érhet senkit sem el a hatalmas sasmadár!

Küldte: Ficzere Tímea       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés: " Együtt ébredtem a felkelő nappal születésemkor,
szüleimtől a Ficzere Tímea nevet kaptam.
Érzelmeimből táplálkoztam, mikor verseimet virtuális papírra vetettem. "

Ficzere Tímea

Életképem

A süket csendet a gondolataim villámként hasítják szeletekre. Tűnődöm a múltamon, miként az fátyolba burkolódzott árnyként követ rögös utamon fáradhatatlanul a jelen ólomsúlya alatt nyögve. A jövő homályos képét sűrű pislogással próbálom megtisztítani, hogy jobban lássak. Hogy valami jobbat lássak...

Küldte: Ottilia Hoyborg       Dátum: 2007. július 30.
Megjegyzés: " Az én versem"

Ottilia Hoyborg

Hová tűnt

Hová tűnt az éltető nyár?
Hová tűntek a szép napok?
Hová tűnt az éltető nyár?
Mért kesereg madár a fán?

Hová tűnt az éltető nyár?
Hová tűntek a hajnalok?
Hová tűnt az éltető nyár?
Mért nincs termés a diófán?

Hová tűnt az éltető nyár?
Hová tűntek az évszakok?
Hová tűnt az éltető nyár?
Addig keresd amíg nem fáj!

Küldte: Edit Sweet       Dátum: 2004. június 30.
Megjegyzés: " Az én versem "

Edit Sweet

A magány hálójában

Szívem magányos, pedig van párja. Lelkem szomorú, mert sokszor senki sem várja.
A szerelem megtalált, de úgy érzem már tovaszállt. Hiába vártam, hogy rám találsz.
Lelkünk találkozott, de szíved már foglalt. Képtelen befogadni ezt az óriási terhet,
Ezt a nagyszerű, viharos, vágytól fűtött, szenvedélyes, gyönyörű szerelmet.

Sokszor úgy érzem, csupán a vágy az, mi téged hozzám köt. Bennem meg találtad
Azt a nőt, akiről mindig is álmodtál, aki ki tudta volna elégíteni minden vágyadat.
Életünk mégis két síkon halad tovább, melyen változtatni már nem lehet.
Az idő az, mi majd csillapítja lelkem, és magányos szívem megnyugszik egyszer.

Élem tovább az életem, remény és harag nélkül, veled és nélküled ... lassan egyedül.
Te voltál az, kit szívem és testem el tudott fogadni, kit szeretni tudtam volna önzetlenül.
Hogy miért, ne kérdezd... a választ nem lehet megfejteni, sajnos nekem sem sikerült.
A szerelem kiszámíthatatlan, mint annyi minden ezen a világon, ahogy a végtelen űr.
Marad hát a magány, ami néha fáj, és az arcomra ül.

Küldte: Sarkady Márta       Dátum: 2007. június 30.
Megjegyzés: " Az én versem "

Sarkady Márta

Megérkezés

Vonatunk köszönő füttye száll,
majd lassan, csikorgón meg is áll.
Leszállunk; ki egyedül, ki többekkel.
Leszállsz Te is, mert hiszed, hogy menned kell.
Lásd: nem vár itt más, csak a Gond.
Szürke kabátját megosztja véled is; Te Bolond.


Sarkady Márta

Századvégi Hős

Sírjára babérkoszorút vigyetek,
a dicsőségért,hogy e században
élni mert!
Titokban sem kapitulált:
alkoholnak,drognak ellenállt.
Másokra nem hozott halált,
az ördöggel sem cimborált.
Ha vétkezett:az árát fizette,
ha ellene vétettek:a bűnöst
nem kereste.
A tény,hogy köztünk ennyi évet élt,
a XX.században egy hőstettel felért.

Küldte: Varga László       Dátum: 2006. június 16.
Megjegyzés: " Sok szeretettel Varga László Temerinből "

Varga László

Nem fogok félni

Majd egykor ha eljön a nap,
mikor minden szenvedésnek vége,
Ha majd az élet és halál határára érek,
nem fogok félni.
Nem fogok félni, ha majd a lelkem
lassan... örök álomba ring.

Mert a Fiam lesz mellettem és bátorít.